John Fowles:
A francia hadnagy szeretője
Kiadó: Európa Könyvkiadó
Kiadás éve: 2023
Stílus: Történelmi/ Romantikus
Értékelés: 5/5
Előzmények:
2022 nyarán olvastam A lepkegyűjtőt John Fowles-tól. Talán túlzás nélkül állíthatom, hogy ez a legismertebb műve, annak idején színházban is játszották darabként (Bereczki Zoltánnal a főszerepben), ezért is gondoltam, hogy el kell olvasnom az eredetit. Röviden összefoglalva: nem volt rossz, de érződött rajta, hogy már 60 éves.
Ezért is hezitáltam sokáig, pedig A francia hadnagy szeretőjének borítója nagyon is hívogatott. Egy romantikus, kosztumös történetet ígért, amit nemcsak, hogy beváltott, de még túl is teljesített. Ha röviden kellene összefoglalnom: ez az a könyv, ami lerántja a leplet az álszent viktoriánus korról.
Cselekmény:
Bár a regény címe "A francia hadnagy szeretője", a francia hadnagy éppen csak, hogy említésre kerül a regényben. Ez volt az első meglepetés a számomra.
Charles és jegyese, Ernestina a mólón sétálgatnak Lyme Regis-ben, mikor feltűnik előttük egy fekete ruhás alak, aki a zord idő ellenére is rendületlenül néz a távolba, szinte mintha szobor lenne.
Charles szeme rögtön megakad rajta, majd Ernestina világosítja fel, hogy az a nő egy "bukott nő". Ez a mondat rögtön felkelti az olvasó kíváncsiságát és máris kombinálni kezd a regény címe alapján.
A regény további oldalain Sarah, a bukott nő és Charles, a nihil megtestesítője az erdőben való bolyongásaik során egyre inkább egymásra találnak. Fowles zseniálisan mutat rá a kor által elvárt viselkedésre, illetve arra, ha valaki - mint esetünkben Charles - a megszokotton kívül gondolkodik vagy érez. A viktoriánus korban egy bukott nő iránt vonzalmat érezni egyenesen tiltott dolog volt! Hisz akkoriban minél szemérmesebb és tudatlanabb volt egy hölgy, annál vonzóbbnak számított. Egy olyan nő, akinek nem csak a híre rossz, hanem még feltehetően kapcsolatba is került (ráadásul intim kapcsolatba!) egy olyan férfivel, aki nem a férje... A társadalom kitaszítottjának számított, egy olyan porszemnek, amit észre sem érdemes venni.
Ennek ellenére Charles mégis meglátja benne az embert és érezni kezd. És itt jön a történetben a csavar! Mert az olvasó sosem tudja eldönteni, hogy Sarah érzései valóban őszinték vagy csak játszadozik. Bevallom, nekem a mai napig sem sikerült. Számomra ez tette a regényt igazán valódivá, mondhatni "élővé" és az, hogy az olvasónak magának kell eldöntenie mi lesz a regény végkifejlete, mert három befejezést is kap...
Értékelés:
Mikor olvasni kezdtem ezt a regényt, nem kicsit elbátortalanított, hogy ez egy igazi könyvmonstrum. Ugyanakkor, az első 100 oldal elteltével döbbentem rá, hogy csak úgy falom a lapokat. Annak ellenére, hogy nagyon vaskos és jóval nagyobb egy átlagkönyvnél, mégis lendületes és érdekes.
John Fowles 1969-ben írta ezt a művet. Miért is érdekes ez? Maga a történet a viktoriánus korban játszódik , 1867-ben, így többször elhangzik a regényben Charles Darwin művére, A fajok eredetére való utalás, azzal a felütéssel, hogy nem rég jelent meg (ami 1859-ben történt).
Szóval Fowles minimum 100 évet ugrott vissza az időben, hogy megfelelő helyszínt találjon a regényének. Számomra már ez rendkívül izgalmas volt. A korhű nyelvezet pedig további plusz.
Az első dolog, ami szemet szúrt, hogy igencsak komoly klasszikus háttértudást feltételez az olvasóról az író. Rengeteget hivatkozik más irodalmi művekre. Például Becky Sharp alakjára A hiúság vásárából, illetve Jane Austen Meggyőző érvek regényét is úgy kezelni, mintha ez mindenki számára ismert lenne. Emellett a folytonos francia szavak, latin mondatok - bár értettem őket - szerintem szintén nem az alapműveltség részei.
A könyv másik zseniális fogása, a "történet a történetben". A 28. fejeztben tárgyalja Émile de La Ronciere hadnagy ügyét az író, ami roppant elgondolkodtató és érdekes, bár sosem hallottam róla a regény olvasása előtt. Röviden tömören: hogyan ítéltek el egy ártatlan hadnagyot egy feddhetetlen viktoriánus kisasszony vádjai alapján. (Akiről utólag kiderült, hogy nem is teljesen ártatlan, de erre csak utalás történt a könyvben, így komoly kutatómunkámba került, hogy kiderítsem mi is történt.)
A másik kedvencem a 35. fejezet, ami egy valós leleplező riport a viktoriánus éra szörnyűségeiről, beleértve a korabeli fogamzási technikákat is. Kortörténeti dokumentumnak sem utolsó!
Amit még meg kell említenem, azok a magyar fordítás hibái. A kedvencem a 79.oldalon "és szemrehányóan meredt Flóra e kellemetlen megjelenésére". Nincs is Flóra a könyvben. Csak az angol "Flora" szót növényvilág helyett sikerült Flórának lefordítani. Igen, no komment.
Végezetül két idézet a regényből a kedvenceim közül:
"A regényírókat aszerint ítéljük meg, mennyire ügyesen bundázzák meg a meccset (vagyis mennyire tudják elhitetni velünk, hogy bundáról szó sincs), és aszerint, melyik bokszolót favorizálháj: a jót, a tragikusat, a gonoszt, a szórakoztatót vagy kit?" 404.oldal
"A célszerű öltözködés ékét a felháborító Mrs. Bloomer már történetem előtt másfél évtizeddel megpróbálta beleverni a társadalomba, de ezt a nadrágkosztüm irányába tett korai kísérletet csírájában elfojtotta a krinolin – ez az apró tény igen sokat elárul a viktoriánus korról. Felajánlották nekik a józan észt, de ők azt a hatlábnyi értelmetlenséget választották helyette, amely párját ritkítja még ebben az ostobaságoktól oly sűrűn tarkított kisművészetben is." 265. oldal
Ajánlom ezt a regényt olvasásra mindenkinek, mivel rengeteget lehet belőle tanulni, növelve ezzel az általános műveltségünket, de legfőképp annak, aki romantikus illúzióval rendelkezik a viktoriánus korról. Ez a regény eloszlat majd minden rózsaszín képzeletet!
