Egy különleges kiállítás: A Galimbertik

Előzmények:

Mikor létrehoztam ezt a blogot, szánt szándékkal kapta a "Jöttem, Láttam, Olvastam" nevet. Terveim szerint kirándulások és programajánlók is szerepeltek volna itt, azonban valahogy a fókusz nagyon elment a könyvek felé. Most, beteljesítendő ezen álmom, egy kiállításról hozok bejegyzést. Okkal nem hívom ajánlónak, mivel 01.26-án bezár, de talán még odaér, aki szeretne 😊!

Decemberben figyeltem fel Nyáry Krisztián posztjára ( Poszt), amiben egy, a Magyar Nemzeti Galériában lévő kiállítást ajánlott. 2025. 01. 17-én sikerült eljutnom erre a páratlan tárlatra, amit vezetővel tekintettünk meg. Egy órán keresztül mesélte nekünk Galimberti Sándor és Dénes Valéria regénybe illő történetét, majd további egy órán át bolyongtunk a képek között. 

Képek és történetek:

Kezdjük az elején... Galimberti Sándor egy olasz bevándorló család kilencedik sarjaként látta meg a napvilágot, Kaposváron. Budapesten az Iparművészeti Iskolában tanult két évet, ezt követően Nagybányán, a művésztelepen képezte tovább magát. Itt készült az "Ülő parasztasszony" című képe (balra), 1904-ben. Külön érdekesség, hogy a modell nem egy széken vagy asztalon ül, hanem direkt pózoláshoz készített pódiumszerűségen. A festmény a plein air festészeti irány egyik példája. 

Tanulmányait Münchenben, majd a párizsi Julien Akadémián folyatta, ami kedvelt iskola volt a magyar művészek körében, lévén kevésbé bürokratikus, mint sok más párizsi intézmény. A következő két festmény is a Julien Akadémiához kötődik. Az első, amiről írni fogok, az "Akt oldalról" című kép (jobbra), aminek érdekessége, hogy a festő két helyen is szignózta. Bal oldalt felül és alul is. Előbbi teljes névvel történt, utóbbi már az ikonikus "G S", ami Galimberti keze nyomán inkább tűnik két S betűnek. A fesmény egyszerre naturalista és mégis avantgárd. Az alak lábfeje, térde, majdhogynem még a hajkoronája is kilóg a képből. Ezzel a kompozícióval az alak dinamikusabbá válik, szinte olyan, mintha ki akarna lépni a képből.

A másik alkotás, amiről a Julien Akadémia kapcsán beszélni érdemes, az az "Öregasszony" című festmény. Ezen is jól látható helyen tűnik fel a G S szignó, de a vászon témája merőben más. Egy naturalista aktot látunk, aminek központjában az emberi élet elmúlása és az öregség áll. Ellenben az előző festménnyel, itt egy statikus, melankolikus pózt látunk, ami egyszerre sugároz méltóságot és fáradságot. Nagyon érdekes a kompozíció színválasztása is: a földszínek mellett megjelenik egy kissé lilás tónus is.

A nagybányai évek nem csak a tanulás időszakát ölelik fel, hanem a folyamatos kísérletezését is. Az 1900-as évek elején Gaugin, mint művész, megkerülhetetlen egyéniségnek számított. Így nem is meglepő, hogy Galimberti Sándor munkásságára is hatással voltak a művei. Erre a képre elég ránéznie egy művészetért rajongó laikusnak és máris tudja, kinek a stílusa inspirálta a festőt. A "Nagybányai bányászudvar" (lent) vidám színei és a kép bal felső sarkán belógó pálmaszerű növényrészlet teszik egyértelművé, hogy honnan meríthetett ötletet a festő. Érdekes megjegyezni, hogy Galimbert későbbi művein már egyáltalán nem szerepelnek alakok, mint ahogyan itt sem. Csak a kerítésen száradó ruhák utalnak arra, hogy a ház nem lakatlan.

A következő kép (jobbra) az "Enteriőr thonet-székkel" névre hallgat és számomra az egyik leg-szimbolikusabb festmény volt a kiállítás során. Első blikkre abszolút Van Gogh érzetem támadt, illetve szembetűnő volt, hogy itt már kezdtek megjelenni azok az éles fekete kontúrok, amik a későbbiekben minden Galimberti képen szerepelni fognak. A kép a Rippl-Rónai villában készült, amire az élénksárga és világos falak mellett a kép középpontjában álló Rippl-Rónai által számos alkalommal megfestett váza is utal. A háttérben pedig egy Gaugin metszet tűnik fel, amihez a festőnek szintén személyes kötődése van. Maga Gaugin ajándékozta neki, Párizsban. Bár maga Rippl-Rónai nem szerepel a képen, mégis tudjuk, hogy róla szól, ezáltal olyan, mintha ott lenne, furcsa kettőséget okozva ezzel.

Mielőtt folytatnám, érdemes pár szót ejteni Galimberti Sándor homályosabb éveiről és különös első házasságáról. Lanov Máriával kötött házassága pontos ideje nem ismert, de 1908-ra datálják. Külön pikantériát ad a dolognak, hogy az esküvő időpontja előtt közel 8 hónapig nem látta egymást a jegyespár. Persze, van az a szerelem, ami ezt kibírja, de ez mégsem egy kecsegetető kezdet. Kérészéletűnek bizonyult frigyük feltehetően érdekből született (cseh művészettörténészek Lanov Mária nők iránti vonzalmának tulajdonítják az okot, így védve volt a rossz nyelvektől), amit alátámaszt az is, hogy a válásukat követő időszakban Lanov Mária özvegyként utalt magára. A talányos, ámbár rövid házasságot egy újabb követte, ami ezúttal tartósnak bizonyult. Galimberti Sándor és Dénes Valéria valószínűleg a nagybányai művésztelepen ismerkedhettek meg, de erre vonatkozóan sem tudunk biztosat. És a talányok ekörül a két zseni körül csak gyűlnek és gyűlnek...

Dénes Valéria stílusa rendhagyó, rá valóban illik az "avantgárd" elnevezés. A "Párizsi parkban" című képe (balra) rendkívül tónusos színekkel játszik. Ha megnézzük a kép közepén a fákat, nem is az alakjuk a lényeg, hanem az elmosódó átmenet, amivel összekapaszkodnak a lombok. Nem a pontos ábrázoláson, hanem a hangulaton van a lényeg. Ha csak a fákhoz kapcsolódó központi részt látnánk, nehéz lenne eldönteni, hogy mi is szerepel a képen. A háttérben szereplő ablakok és házfalak segítséget nyújtanak ebben, de az igazi tájékozódási pontot a kép bal szélén ülő alakok nyújtják. Nem ők a központi alakok, mégis központi szerepük van.

És elérkeztünk a kiállítás számomra második legkedvesebb képéhez. Bár a kép címe nagyon egyszerű, nevezetesen "Virágcsendélet" (jobbra), maga a kompozíció mégis elgondolkodtató. Zseniális színei vannak, bár sajnos az én fotóm talán nem adja vissza ezeket. Mikor először álltam szembe ezzel a képpel, ami rögtön megragadott az a hatalmas, rózsaszín virágcsokor volt. Annyira könnyed, légies és nőies. A következő: a háttérben megbújó könyvek. Csodaszép színes gerincek, amiket épp kitakar a virágcsokor pedig olyan szívesen közelebb hajolnék, hogy leolvashassam a címeket. Maga a kép a mozgalmas éjszakai életet (a mesterien megfestett koktélpohár, melynek áttetsző üvege megfelelően árnyalt, hogy élethű legyen, elnagyoltsága ellenére is) és a másnap reggeli ébredést szimbolizálja (kávés csésze, kenyérvágókés és a Biblia). Említésre méltó még a falon, különleges keretben függő kép is. A tárlatvezetés során a hölgy felolvasott nekünk egy részletet Dénes Valéria egyik leveléből, amiben azt ecsetelte: hatamas gondot fordított a képei keretének kiválasztására. Sok helyet körbejárt, hogy megtalálja a megfelelő kereteket, így, ha a festményei nem is lesznek sikeresek, legalább a szép keretek megmaradnak.

A kiállításon számos festmény szerepelt "Attribúciós problémák" megnevezéssel. Többek között a bal oldalon látható kép is. Nem lövöm le a poént: nézzetek rá! Melyik város jut eszetekbe?Súgok, a bal felső sarokban érdemes nézelődni, az a kupola ismerős lehet. Nos, elődeinknek nem volt az. Így kapta a kép a "Párizsi háztetők" címet. Kész szerencse, hogy csak olyan jól azonosítható részeket tartalmaz a kép, mint a Parlament kupolája vagy a Gellért-hegy a háttérben. Felfoghatatlan, hogy sikerült ennyire félreértelmezni egy beszédes képet... És ezzel még nem értek véget az ilyesfajta "attribúciós problémák". Lesznek ennél még fájóbbak is.

Dénes Valéria és Galimberti Sándor kisfia, Mario 1912-ben született. A kiállításon számos mű szerepelt, amit Dénes Valéria nem sokkal a kisfiú születése után festett. Micsoda nő! Nem adta fel a festés iránti szenvedélyét és a pici baba  mellett is tovább alkotott. Épp ezért is elszomorító, hogy az alábbi festményt, ami "Amszterdam" névre hallgat, bár Scheveningent ábrázolja Galimberti Sándornak tulajdonította az utókor. Holott, elég az egyik hajócskán szereplő feliratot elolvasni, ott szerepel kristálytisztán, hogy "Denes V"... Ezzel viszont elérkeztünk a kedvenc darabomhoz, ehhez a "matató szőnyeg" szerű festményhez, ami elsőre kaotikusnak tűnik, de valójában egy zseniálisan megkomponált remekmű. Feltehetően Mario-nak készült, legfoglalhatta a sok apró lovacska, hajó és egyéb látnivaló, amit az édesanyja a vászonra festett. Órákig tudtam volna ezelőtt a kép előtt állni, annyi felfedezésre váró apróság van elrejtve rajta. A tárlatvezetés során azt az elméletet is megosztották velünk, hogy a házaspár talán iparművészeti irányba szeretett volna tovább fejlődni, talán vászonmintának szánták ezt a kompozíciót, ugyanis az addigi műveik nem voltak ilyen részletgazdagok. 

A kiállítás záróterme is rendkívül ötletes volt. Sajnos, a Galimberti életműből rengeteg darab hiányzik. Elvesztek a Franciaországból való menekülés közben vagy más, háborús események során. Pótolhatatlan darabok ezek, amik remélhetőleg itt keringenek valahol a világban. Szóval, ezek az alkotások az úgy nevezett "Wanted" művek. Talán nálad is lapul egy?

Konklúzió:

Mi, magyarok, nem tudunk vigyázni az értékeinkre. Legyen az Galimberti Sándor, aki szíven lőtte magát felesége elvesztése után (árván hagyva ezzel a kis Máriót), vagy az a múzeumi munkatárs, aki minimális elemzés nélkül Amszterdamnak nevezett el egy beszédes képet. Ugyanakkor itt a pozitív ellenpélda is, Barki Gergely személyében, aki A Galimbertik című kiállítás kurátora és egy csomó tévhitet oszlatott el a képek kapcsán. Az ilyen lelkiismeretes múzeumi dolgozóknak nem lehetünk eléggé hálásak 😊 ! Búcsúzóul az egyik kedvenc kép-párosom a kiállításról avagy példa arra, hogy tényleg bármiből lehet műalkotás: akár egy egyszerű gyümölcsös tálból is (sárgával jelöltem az eredetit). 

Ha pedig valaki kedvet kapott volna ahhoz, hogy jobb minőségben is nézegesse a képeket, vagy kevésbé amatőr leírásokat olvasson, mint az én soraim, azoknak az alábbi köteteket ajánlom:

A Galimbertik: A Galimbertik 

Nyáry Krisztián: Festői szerelmek