Mervyn Peake: A Gormenghast-trilógia

 Mervyn Peake: A Gormenghast-trilógia - az én szememmel

Kiadó: Jelenkor

Kiadás éve: 2020

Stílus: Gótikus regény/ Sci-fi

Értékelés: 4/5

Előzmények: 

2020. év végén a Libri hirdetett egy nyereményjátékot, ahová mindenki feltölthette a számára legkedvesebb 5 könyvet. Így tettem én is, és azon szerencsés nyertesek egyike lehettem, akik megkapták az 5 könyvből álló nyereménycsomagot. Így kezdődött se-veled-se-nélküled kapcsolatom a trilógiával...

A fülszöveg alapján egy gótikus regényt vártam - a leírások alapján pedig azt a sci-fit, ami Tolkient a Gyűrűk Ura megírására ihlette (bevallom, nem olvastam a sorozatot... mea culpa). Már az elején kezdett gyanús lenni a dolog: hogyan lehet egy gótikus rémregény sci-fi? Bevallom, szerintem sehogy - olvasás után pedig végképp ez a véleményem.

Ugyanakkor, irodalom órán azt tanultuk, hogy megérthessük a történetet, le kell ásnunk a gyökerekig...

Az íróról: 

Elmélyedtem Mervyn Peake életrajzában. Azon kívül, hogy szerintem Martin Rivas spanyol színész az ő reinkarnációja (lásd lentebb: balra Mervyn Peake, jobbra Martin Rivas, döbbenetes a hasonlóság, nem?), magyarázatot kaptam több dologra is: 

• Mervyn Peake gyermekkorát Dél-Kínában töltötte, egészen kamaszkoráig itt élt, majd tanulmányait Londonban folytatta tovább. Vajon innen fakadhatott az általa formált Titusnak, a Groanok örökösének, hontalansága? Hogy valójában az otthonát sem érezte otthonnak, annak ellenére hogy odatartozott? Számomra elgondolkodtató.

• Apja misszionárius orvos volt; vajon véletlen lehet a párhuzam a könyvbeli - a körülményekhez képest meglepően szimpatikus - orvossal, Prunesquallor-ral? 

•Aki olvassa a könyveket, bizonyára nem tud elmenni szó nélkül amellett, hogy a trilógia harmadik kötete, "A magányos Titus" valójában mennyire... más. Erre nincs jobb szó. Ennek rövid magyarázata, hogy Mervyn Peake Lewis testes demenciában szenvedett. Egy ilyen könyv megírásához pedig, elengedhetetlen lett volna, hogy minden előzménnyel tisztában legyen. Vajon véletlen, hogy egy teljesen más világ felé fordult? Vajon a kezdetektől ez volt a terve vagy csak inkább az ismeretlent választotta, a már "biztos" "tönkretétele" helyett? 

• És a könyv erőssége, az illusztrációk. Hihetetlenek. Lélegzetelállítóak. Még azok számára is, akiket a történet nem ragad magával. Vannak köztük elnagyoltabbak, vannak nagyon részletes rajzok, de a legmeghökkentőbb, hogy az ember valóban azt az alakot tudja az olvasáshoz társítani, akit az író elképzelt. Hány ilyen könyvet tudnánk mondani? 

Számomra meglepő volt az is, hogy a rajzokon mennyire tetten érhető volt az író szellemi hanyatlása. A stílusa oda lett, valahogyan a mondanivaló is. A harmadik kötet esetében már nem teljesen kapcsolódtak a rajzok a történethez és ezáltal kissé olyan, mintha egy beteg ember kulisszái mögé nyerhetnénk bepillantást. És ezzel éri el azt a hatást - legalábbis számomra - ez a rész, amit addig a gótikus regény hatásaival: egyszerűen hátborzongató válik.

Értékelés: 

És maga a trilógia... Nos, nem fogok hazudni. Életem egyik legnehezebb olvasmánya volt, ami részben abban is szerepet játszott, hogy létrehoztam ezt a blogot. Igyekeztem utána olvasni a szerzőnek, a könyvnek, a miérteknek és a magyarázatoknak, de valahogyan sehol sem találtam azokat a gondolatokat, amiket ez a könyv bennem ébresztett. És tudjátok mi volt az? UTÁLTAM. Az egészet. Pontosan úgy, ahogyan Titus. 

És mikor már túl voltam rajta, Gormenghaston, becsuktam azt az 1064 oldalt... Hirtelen, borzasztóan üresnek éreztem magam. Elvesztettem a fantáziavilágot, amiben gyakorlatilag majdhogynem egy hónapig éltem. Hiszen, mikor olvasni volt időm, rögtön ezt a könyvmonstrumot kaptam a kezembe, hogy túl legyek már rajta. 

És most? HIÁNYZIK! Hogy képes egy író azt az érzést kiváltani az olvasóból, amit a főhőse is érez? Úgy, hogy az a könyv márpedig igenis jó. Ez elgondolkodtatott. És ahogyan elemezni kezdtem, hirtelen más és más aspektusai tárultak elém ennek a történetnek. 

Titus Groan - Első kötet: 

Ahogy utána olvastam a dolgoknak, nyilvánvalóvá vált számomra, hogy ez valójában nem egy trilógia, csak így alakult. Vajon meddig írta volna Peake, ha teheti? Hiszen, az első kötet monumentális, minden értelemben. Oldalszámra, karaktermennyiségre és leírásra. Néha már túl sok is. Igyekeztem azzal mentegetni az írót, hogy akkoriban egy más világhoz, egy sokkal lassabb világhoz igazította a leírásait, ahol az emberek erre vágytak... Aztán rájöttem, hogy ő valójában egy piktor. Neki egy jelenet nem annyi, hogy odaírja, az "erdőben". Hanem kifejti, amit LÁTNI KELL. Nem bízza a képzeletedre, hanem elmondja, mit kell látnod. Épp ezért is nehéz ez a könyv és nem annyira olvasmányos. A képeket nem, a karakterek és történések elemzését viszont az olvasóra bízza.

Azt vettem észre, hogyha sokat olvastam belőle egyszerre, sokkal jobban ráálltam. Magával ragadott. De az, hogy leülök délután és olvasok pár oldalt az egyéb teendőim előtt... Nos, ezt a regényt nem erre találták ki. Nem fog lekötni, nem fog magával ragadni és szerintem sokaknak éppen ez is a baja vele - bevallom, nekem is. 

Gormenghast - A második kötet: 

Valahogyan kevésbé veszik el a részletekben. Valójában "csak" 4 év telt el a két rész kiadása között /Titus Groan 1946; Gormenghast 1950/, de a piktorból közben író vált. Legalábbis az én szememben. A történet is szövevényesebb, egyértelműbb az íve és tényleg forog a kereke. Mégis meghökkentő, hogy egy főszereplő halála egy 2 oldalas fejezetre szorítkozik és egy bénácska baleset. Aminek sosem tudjuk meg a miértjeit (ki kopogtatott Fukszia ajtaján...?). Ugyanakkor, sok olyan szálat elvarrt az író, amivel az első részből adós maradt.

A magányos Titus - A harmadik kötet: 

A személyes kedvencem. Bár ez a kötet nem egyedül Peake műve: komoly szerkesztésen esett át a betegsége miatt. Nem tehetek róla, a bál leírása és az alakok bennem F. Scott Fitzgerald jellegű hatást keltettek. Valójában itt jön rá az ember, hogy egy hatalmas átverés része. Én komolyan elhittem, hogy a XVII.-XVIII. század környékén járunk, hisz az összes addigi leírás ebbe az irányba terelt. Majd hirtelen egy olyan világban találjuk magunkat - Titus oldalán -, ahol repülőgépek száguldoznak a fejünk felett!

Peake megcsillantotta a humorát is, amit addig csak ironizáló módon adott a karakterek szájába, szinte kényszeredetten. Cheetah és Muzzlehatch karaktere pedig remekül kimunkált, sokkal mélyebb, mint az addigiak. A történet vége pedig, hogy megjelenik Gormenghast, amiről Titus azt hitte soha többé nem látja újra... Már kételkedett a létezésében - valójában az olvasó is, hisz annyira szürreális a két külön világ-, hirtelen mégis ott magasodik előtte. És mit tesz ő? Elkerüli. Függő vég, ami nem ad magyarázatot arra, hogy mi fog történni. 

Számomra azt jelenti: a gyökereidtől megpróbálhatsz elszakadni, de el nem menekülhetsz.